Tanulóink munkáiból
Galéria
Elektronikus napló

Facebook FanBox

 

Név: Vályi Péter

Cím: IDE TARTOZOL- közvetlen művészeti-környezeti akció (2017)

Helyszín: Eger, Eventus Üzleti, Művészeti Középiskola, AMI és Kollégium

2018

Az egri Eventus Művészeti Középiskolában immáron hagyomány, hogy évente májusban megrendezésre kerül a szakmai hét, másnéven a témahét, ami minden évben egy komplex szakmai problémafelvetés köré szerveződik. Ez a nevében egy hetes, valójában hétfőtől péntekig tartó munkafolyamat komoly szakmai mérföldkőnek számít az iskolába járó diákok, leendő alkalmazott művészeti szakemberek szakmai előmenetelében, hiszen egyrészt záró aktusa az aktuális tanévnek, ennél fogva tekinthető egyfajta szaktudás béli keresztmetszetnek, vagy számadásnak, másrészt előfeltétele is a következő tanévbe lépésnek. A feladatok évfolyamonként eltérű profilúak, más és más témák mentén szerveződnek az egyes szakirányoknak (grafika, mozgókép- és animációkészítő) megfelelően, ennél fogva más és más médiumok felhasználását is kívánják meg. A szerteágazó szakmai, így mediális sokszínűség ellenére is egységessé teszi azonban a témahetet minden résztvevő számára az analógia, ami mentén az egyes témakörök kibontásra kerülnek. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a témák egy kellő mélységű elméleti megalapozás után kerülnek feldolgozásra, amely során a diákok önállóan, párban, vagy akár kisebb csoportban végezhetnek, gyűjtő-illetve kutatómunkát, forrás- és dokumentumelemzést a velük együtt dolgozó mentortanár, csoportvezető tanár segítségével. Az ezt követő három napos gyakorlati tevékenység során erre szintén adott a lehetőségük, ahol is kreatívan, a rendelkezésükre álló bármely eszköz felhasználásával kell meglátásaikat, véleményüket kifejteniük az adott témával kapcsolatban. A munkafolyamat záró eseménye egyrészt, egy intézményi kiállítás, ahol a diákok kölcsönösen megtekinthetik, interpretálhatják egymás alkotásait, diskurálhatnak, vagy akár kölcsönösen kritikát is gyakorolhatnak. Másrészt megrendezésre kerül egy prezentáció, ahol az iskola közössége előtt kell fotókkal gazdagon illusztrált bemutatók segítségével, (számot adva ez által dokumentumfotós, IKT-s, programfelhasználói tudásuk szintjéről is) reflektálniuk a kapott témakörökre, önmagukra, saját teljesítményükre.


Motivátorok:
A szakmai hét tágabb értelemben vett keretrendszerének leírása után, szeretnék részletesen is kitérni egy, az általam vezetett osztály (11/A) tevékenységére, akik témaként a környezetvédelem, napjainkra már majdnem, hogy átláthatatlanná, ellentmondásossá tett témakörét kapták. A téma iránti érdeklődésem és a végzettségem, gazdagon biztosított lehetőséget az átjárásra a két tudományos terület között, ezen felül olyan szakmával szembeni személyes hiányérzetek, és kiküszöbölésre váró problémák kerülhettek egy kísérleti tanulói folyamatban megválaszolásra, amikkel egészen idáig, csak elméleti síkon foglalkoztam. Amikor azt a szópárosítást halljuk, hogy vizuális- és környezetkultúra, naivan azt feltételezzük, hogy ez a két terület valamilyen optimális viszonyrendszerben egymással kerül feldolgozásra, valamiféle megszakításmentes folytatásaként, ahogy annak lennie kellene, hiszen mi magunk emberek is a környezet, így végső soron a természet folytatásai vagyunk, ha ez egyre kevésbé evidens is számunkra. Ez azonban mondanom sem kell, a vizuális, művészeti képzésben, de sok helyen a professzionális képzőművészeti praxisban sincs így. Van e helyett instrumentalitás, tárgyiasítás, és végtelen kizsákmányolás. Visszatérve a vizuális nevelés módszertanára, a környezet, azon belül a természet egy tanulópálya, lényegét tekintve egy sor olyan látást és ábrázolást, vizuális kifejezést fejlesztő gyakorlat terepe, vagy éppenséggel eszköze, ami nem tekint értékként önmagára a környezetre, természetre, annak ágenseire, ezzel ellentétben sokkal inkább a művészeti látásmód- kifejezésmód interpretálása által vél többletjelentést, és értéket tulajdonítani neki.
Ez a személyes vélemény, ha úgy tetszik, az általános szakmódszertannal szembeni kritika volt az alapvető motivációm, aminek köszönhetően arra voltam kíváncsi, hogy milyen eddig nem használt eszközök, módszerek beemelésével haladható meg ez a tárgyiasító viszony a környezettel szemben az oktatásban. A szakmai hét, koncentráltságának, időbeli kiterjedésének jóvoltából alkalmasnak tűnt arra, hogy kísérletet tegyünk ennek a hagyománynak az átírására, olyan eddig ismeretlen területek eszközeinek a beemelésével, mint amilyen az aktivizmus, önkéntes felelősségvállalás, részvételi alapú közösségi problémamegoldás. Ahhoz, hogy megteremtődjenek az előfeltételei ennek a szemléletmódváltásnak az osztály méretű, 24 főt jelentő kisközösségben, személyessé kellett tennünk a témát, olyanná, aminek az érzékelése, felfogása nem haladja meg képességeinket.


A globális méretű környezeti katasztrófák és azok kiváltó okai, mint az üvegházhatás, globális felmelegedés, biodiverzitás hanyatlása, ivóvízhiány, tömeges népvándorlás egytől egyig szörnyűségesek és elrettentőek. Ahhoz azonban, hogy egy tizenéves fiatal, Közép-Európában, Magyarországon sajátjának érezze azokat, túlzottan globálisak, és monumentálisak. Slavoj Zizek filozófus szavaival élve: „Az ember evolúciósan nem képes az ilyen globális léptékű katasztrófákat mélységükben felfogni”.[1] Ezért a témán belüli problémafelvetést a közelben kellett lokalizálni, közvetlenül minket, mindennapi életünket és annak minőségét is érintő távolságban, amiért jelen esetben szerencsére/ sajnos nem kellett messzire utaznunk. Egy korábbi projektünk során egy másik csoporttal, amiben a város és agglomeráció illegális szemétlerakatait dokumentáltuk és helyeztük el Eger térképén, fölfedeztük, hogy az iskolánk mögött elterülő zöldövezetet, a helyi lakosok szintén szemétlerakóként használják, főként háztartási és autóbontásból származó hulladék számára. (1-2-3.ábra) A kiábrándító tények realizálásán túl, nem állt módunkban, érdemben reflektálni a tapasztaltakra, ezért a szakmai hét optimális lehetőségnek tűnt arra, hogy ezt utólagosan egy másik korcsoport bevonásával pótoljuk.
A munkafolyamat:
Motivációként a diákok számára Takács-Sánta András: Paradigmaváltás?!-Kultúránk néhány alapvető meggyőződésének újragondolása c. könyvéből olvastam fel a bevezető, számukra indítóul szolgáló gondolatokat, továbbá definiáltam  saját státuszomat is a projektben, ami főként partner, kérés esetén a konzulens mozgáskörére redukálódott. Az idézett szöveg a következő volt: „A környezeti problémák enyhítése/ megoldása érdekében, illetve elmélyülésüket megakadályozandó az egyének, embercsoportok és szervezetek viselkedésének kellene megváltoznia. De vajon hogyan vehetők rá a környezetkímélő viselkedésre?”[2]
Erre tettünk mi is egy kísérletet a feladat közös meghatározása során, a magunk korlátolt eszközeivel. Milyen módszereink, lehetőségeink vannak a helyi lakosság megszólítására, figyelmének napi szintű ébrentartására, és jelenlegi környezetszennyező magatartásának a megakadályozására.


1, A szakmai hetünket egy terepszemlével kezdtük, ahol mindenki személyesen győződhetett meg arról, hogy milyen léptékű emberi nemtörődéssel, környezetkárosítással is állunk szemben saját életterünk közvetlen szomszédságában. Milyen módon csúszik ki a város, így az önkormányzat felügyelete alól ezeknek a kieső zöld foltoknak a gondozása és megfigyelése a település területének egészen belül. (Amit itt tudatnom kell, hogy sem a szükséges pénzügyi, sem a szükséges kapcsolati tőke, nem állt a rendelkezésünkre a probléma azonnali felszámolására, ergo a hulladék összegyűjtésére és elszállíttatására.)
2, Második lépésben, a tények tudatában még az első napon kísérletet tettünk arra, hogy összegyűjtsük mindazon rendelkezésünkre álló kompatibilis eszközöket, amelyek együttes alkalmazásával érdemben megvalósítható a lakosság megszólítása. A cél nem az esztétizálás, tükrözés-leképezés, vagy absztrahálás volt, meg-, illetve felszólítani akart a művészeti-környezeti intervenció, kortól, kulturális tőkétől függetlenül, egy egyértelmű vizuális és szöveges kommunikáció által.
3, A második napon, a felmerülő ötletek végezetül egy falfestményben koncentrálódva öltöttek testet, ami méretét, elhelyezését tekintve optimálisnak bizonyult a téma kibontásához. Egy 15 méter hosszúságú, 170 cm magas palakerítésről- falról beszélünk, ami keleti oldalról zárja az iskola területét, „provokatívan” farkasszemet nézve így a szemétlerakattal.
4, A falfestmények tervezése, megvalósítása során szerepem a folyamatban mindvégig passzív volt, pusztán kérésre avatkoztam be, tettem javaslatot kérdéses helyzetekben. Előre tisztáztuk, hogy az osztály, lévén, hogy hatalmas felületről van szó, csoportmunka formájában dolgozik, általuk választott vezetők moderálása mentén, akik végül közösen az összes kiscsoport tevékenységét, így munkáját, témáját összefésülik, koordinálják. Az elkészült koncepciók, látványtervek a csoport előtt prezentáció formájában kerültek bemutatásra, ahol azok témával kapcsolatos relevanciájuk, kivitelezésük került megvitatásra. Fontos kiemelni, hogy ez a gyakorlat különösen fontos a magyar közoktatásban, amúgy is alulreprezentált vitakultúrának, kritikai gondolkodásnak, érvelési készségnek fejlesztése szempontjából.





5, A megvalósítási, festési fázis egyrészt, az eddig megszokotthoz képesti léptékváltás, másrészt az alkotás körülményeinek mássága által, számos olyan problémát, így kérdést generált, amire helyben és gyorsan kellett reagálnia a diákoknak. Így a már jól ismert eszközök alkalmazásán túl, valóban egy anyagokra, azok szabad levegőn történő viselkedésére reagáló, kreatív alkotófázis ment végbe, ahol nem begyakorolt sémák „látszatfeladatok” kerültek újból kivitelezésre a kreativitás ígéretének árnyékában. A csoportmunka, csoportdinamika természetesen, bizonyos esetekben személyes sikertelenségeken, sikereken keresztül szerveződött és jelölte ki a tanulók végleges pozícióját. Az egyes képek kivitelezésében, mindenki megtalálhatta a számára leginkább alkalmas munkaterületet motivációinak, készségeinek, érdeklődésének megfelelően, ahol a folyamat nélkülözhetetlen tagjaként vehetett részt az akcióban.
6, A munka befejeztével, tekintettel a szokatlan, számukra új munkakörülményekre, a szakmai hét egy írásbeli önreflexióval zárult az iskolai prezentációt megelőzően, ahol irányított kérdések nélkül, kötetlenül reflektálhattak a tanulók a projektmunkára, saját élményeiken, pozitív, negatív véleményeik kifejtésével.  Ez a zárószakasz szintén nagyon fontos, elsősorban a projektet szervező oktató számára, hiszen innen olvashatók ki azok az információk, amelyek a szükséges konklúziók levonásához elengedhetetlenek. Másrészt ezek visszahatnak a jövőben, hiszen ezek alapján válik nyilvánvalóvá, hogy hol, miben szorul javításra a hasonló, cselekvő- tanuló munkafolyamat.










Összegzés:
-Az amúgy mindvégig implicit személyes motiváció, miszerint megtörténhet-e direkt pedagógiai eszközök alkalmazása nélkül a környezet, természet szerepének, dimenziójának megváltoztatása a művészetis diákok szemléletmódjában, pozitív visszacsatolást nyert. Lehetséges a szükséges körülmények megteremtésével, ahogy azt a példa is mutatja, nem elrendelt és nem szükségszerű a természet elszenvedő, vagy műveltető szerepköre, lehet, és kell is, hogy önmagában értéket hordozzon, interpretálásra, figyelemre méltó legyen, ennél fogva a tanulási folyamatban nemcsak a látás és érzékenyítés fejlesztésének az eszköze kell, hogy legyen, hanem annak tárgya is.
-Az alkotói folyamat, amely sokszor az önvallomás, önreflexió, megtisztulás lélektani mechanizmusai köré szerveződik, amely, a kifejezésekből is könnyedén kiolvashatóan individualista és főként magára az azt művelőre gyakorol hatást, elbír egy alapvetően tágabb kommunikációs és reflektációs zónát. Sőt, az egyik nem oltja ki a másikat, hanem a visszacsatolások számát gazdagítja, ennek az oda-vissza történő mozgásnak a kiszélesítésével. A gyerekek nemcsak önmagukat pozícionálják (én-én, én-korcsoport, én-osztály viszonylatában), hanem személyüket, felelősségüket a tágabb környezetükhöz képest (én-környezet, én- helyi lakosság, én-város).
- Az alkotói folyamat adaptációs lehetőségeinek és az én jelentésuniverzumának kiszélesítésén túl, fontos megemlítenem a cselekvést, mint kulcskompetenciát. Az amúgy neveléstudomány által vitatott fontosságú készség biztosította jelen esetben azt a csatornát, aminek a jóvoltából a projektmunka kiléphetett az iskolai keretrendszeren kívülre, és ott, ahol arra valóban szükség volt, a társadalmi dinamikába beágyazódva működhetett. Brian Holmes-t idézve: „A művészet akkor érdekes, ha valós cselekvésekhez kapcsolódik.  Ezért van az aktivista művészeknek fontos szerepük.”.[3] Ami egy újabb érdekes kérdésre terelheti a figyelmünket, méghozzá arra, hogy mennyire időszerű az iskola burokszerű mechanizmusa, mennyire kell az intézménynek a falain kívül tartania az aktuális társadalmi mozgásokat, ha úgy tetszik információs hírzárlat segítségével. Vagy éppen ellenkezőleg, szükségszerűe-e a váltás, nyitás, és kilépés, az aktív szerepvállalás tényének és fontosságának a tudatosítása, a modern neoliberális demokráciák iskoláiban.


- Végezetül az értékelés, hiszen ahogy az a bevezetőből is kiderült a szakmai hét alapvetően a szakmai tudás mérésére irányuló foglalkozássorozat, és eredetileg nem egy neveléstudományi, társadalomtudományi kísérlet, habár lehetőségeit tekintve erre is alkalmasnak bizonyult. Megállapítható, hogy nagyszámú és aktív volt a részvételi arány, a motiváció, a megváltozott körülmények jóvoltából a feladat magas színvonalú kivitelezésére, mindvégig megfigyelhető volt. A már meglévő készségek, affinitások a természetes hely, pozíció keresés segítségével megtalálták a végleges helyüket a folyamat egészében, ami annyit jelentett, hogy minden tanuló vizuális, nem vizuális készségei, (előnyei, hiányosságai) ellenére fontos, nélkülözhetetlen munkát végzett. Ez vonatkoztatható magára az alkotói folyamatra, esetleg annak dokumentálására, fotók retusálására, online felületen történő publikálására. Az így létrejövő végeredményt, véleményem szerint nem lehet, a már megszokott numerikus, egytől ötig terjedő skálán osztályozni, problémafelvetésében, céljában jócskán kilépett az iskola területein kívülre, ezért fontosságának a kiértékelése is egy ehhez illeszkedő mérési mechanizmust kíván meg. Azonban, ha mégis az iskolai értékelés szempontrendszerén keresztül kell elhelyezni a munkát, kijelenthető, hogy egy szakmailag magas színvonalon a problémát gazdagon körbejáró, releváns munka jött létre, amely tankönyvi példája is lehetne az oktatást, vagy annak időszerűségét bénító dichotómiának.(4-5.ábra)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[2] Takács- Sánta András (szerk.): Paradigmaváltás?! Kultúránk néhány alapvető meggyőződésének újragondolása. L’Harmattan Kiadó, 2007.

[3] http://tranzitblog.hu/politikai-okologia-es-az-antropocen-nyilvanos-ter/

 

Képjegyzék:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1-2-3.ábra illegális szemétlerakat az Eventus iskola mögötti zöld területen a Bárány utca melletti szakaszon, főként háztartási és autóbontásból származó hulladék

 

 

4-5.ábra a témahét alatt készített „IDE TARTOZOL” c. falfestmény az iskola keleti kerítésén.


 


 

Módosítás: (2018. május 22. kedd, 13:33)

 
Elérhetőségeink

EVENTUS Üzleti, Művészeti Középiskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium

Számlaszám: 10300002 - 46800008 - 00003285

Alapítványi és Magániskolák Egyesülete által minősített iskola 2005

Kiválóra minősített alapfokú művészetoktatási intézmény 2007

 

Program akkreditációs tanúsítvány száma: PL-74460/037

Program akkreditációs tanúsítvány száma: AL-2891

OM azonosító: 031631

Nyilvántartási szám:10-0004-06

Intézmény-akkreditációs lajstromszám: AL-0690

Postacím: 3300 Eger, Cifrakapu tér 24.

Telefonszámok:

Tanulmányi osztály: 36/517-510

Kollégium vezető:36/313-435   06/20-516-0885

Web oldal: www.eventus.hu

E-mail: iskolatitkar@eventus.hu

Támogatóink