XXIII. Miskolci Téli tárlat

Szombaton a miskolci XXIII. Téli tárlaton jártam. Hamar érkeztem, mert szerettem volna még a megnyitó zűrzavara előtt végigjárni, felfedezni magamnak a termeket, a kiállító művészeket és műveiket. Kettős cél vezérelt. Egyrészt, gyerekkorom művésztelepeken töltött nyarainak alkotóira „vadásztam” és bőven jutott is ebből a nosztalgiából, másrészt munkatársak, diákok, volt tanáraim munkáit igyekeztem megtalálni a kacskaringós folyosókon.

Fejes Adrienn kollegám képei előtt elidőztem kicsit, mert sikerült nagyon meghitt személyes térbe, jól installálni őket.

A megnyitó utáni kavarodásban és embertömegben, még egyszer végigjártam az immáron zsúfolt termeket, szobákat. Adrienn képei előtt véletlenül fültanúja lettem egy beszélgetésnek, ami arról szólt, hogy nem adják vissza a fotók, hogy mennyire jók a képek színei valójában. Maradtam és figyeltem az emberek reakcióit, melyek többféleképen „like-olták” az alkotásokat. Életemben először álltam tudatosan a szemlélődők háta mögé, kíváncsi voltam, ki hogy fejti meg a képeket, hiszen ismertem az alkotás körülményeit.

Voltak, akik boncolgatták, beleláttak alakokat, megérintették, megsimogatták, megigazgatták a képnapló egyes darabjait, kiemeltek belőle egy-egy napot, melyet magukénak éreztek a többivel szemben. Leginkább az volt a megkapó, hogy a közönség mennyire pozitívan reagál és kommunikál Adri munkáival.

Később ő is megérkezett és a cinkosommá tettem ebben a játékban. Hallgattunk és figyeltünk.

Mosolyogva hagytuk el a termet…